Pályám során sokszor találkoztam olyan gyerekekkel, akiknek nevelésük, oktatásuk igen nagy kihívást jelentett számomra. A következő eset is egy ilyen példa, amelyből kaphatsz egy kis segítséget, ha gyermeked hasonlóan viselkedik.
Nevezzük a kisfiút Gábornak. Harmadik gyerek egy átlagos családban. A két nagy testvér és közte igen jelentős a korkülönbség. Ők már szinte a felnőttkor küszöbén álltak, mikor Gábor megszületett. A családban mindent megkapott, mindenki nagy szeretettel fordult felé. Mint a legkisebb, illetve, mint a „kicsi” nagyon elkényeztették. Nem csak anyagi téren. Amit kigondolt, vagy meglátott és megkívánt azt akkor is teljesítették, ha a családnak nehézséget okozott.
Gábornak sosem volt kialakult rendszer, szabály, szokás az életében. Azt csinált amit akart, odament és akkor amikor csak akart.
A probléma akkor kezdődött, amikor bekerült az óvodába, majd egy év múlva az iskolába.
Nem tudott beilleszkedni. Nem találta a közös hangot sem a társaival, sem pedig a felnőttekkel. Nem tudta és nem is nagyon akarta a szabályokat betartani, és ez igen sok konfliktushoz vezetett. Lassan a közösség úgy tekintett rá, mint minden baj forrására. A gyerekek hamar rájöttek arra, hogy őt lehet okolni, „rá lehet kenni” a csínytevéseket. Ez még akkor is előfordult, ha ő jelen sem volt.
Tehát ő lett a közösség rosszcsontja. S ahogy lenni szokott, igyekezett minél jobban megfelelni ennek a szerepnek.
Mivel társaival nem tudott megfelelő kontaktust kialakítani, kitalált magának egy fantáziavilágot, amelyben nagyon jól érezte magát, és amelyről élményszerűen tudott beszámolni. Lassan elérte, hogy gyakran nem tudta megkülönbözetni a valóságot a fantáziától. Az ő beszámolói mindig teljesen valósnak tűntek, hihetőnek hangoztak.
Iskolába kerülve az ő fejlesztése igen komoly kihívásnak számított.
Az első lépés az volt, hogy felvettem vele a szemkontaktust. Ez nem volt könnyű feladat, mert a kisfiú sosem nézett senki szemébe. Ezért aztán nem volt elég szóban figyelmeztetni, sokszor szükség volt arra, hogy szelíden megfogjam az állát, s rám irányítsam a figyelmet. Erre azért volt szükség, hogy megtanuljon arra figyelni, akivel beszél.
A következő lépés az volt, hogy társaival elfogadtassam. Ezért próbáltam a közösségben olyan feladatokkal megbízni, amiről tudtam, hogy sikerülni fog, és amivel a társai elismerését is ki tudta vívni.
Fontos feladat volt, hogy megtanulja a valóságot és a fantáziavilágot szétválasztani.
Azzal tisztában voltam, hogy a fantáziáját nem szabad visszafogni, csak olyan mederbe kellett terelni, ahol ez elfogadott.
Hagytam, hogy meséljen, teret engedtem a történeteinek, de lassan megtanulta, hogy mikor aktuális ezeket a történeteket elmesélni. Először csak szóbeliségben merült ez ki, de később már írásban alkotott meséket, történeteket. Igazán élményszerű kis fogalmazásokat alkotott.
Meg kellett tanítani arra, hogy mindig csak egy dologra figyeljen egyszerre.
Olyan feladatokkal kellett megbízni amelyek a mozgásigényét is kielégítették. Nagyon szeretett a földön játszani,”henteregni”.Sokszor még tanóra alatt is a parkettán gurult párat. Hogy ezt a szokását levetkőzze a szünetekben kellett őt megfelelő mozgással leterhelni.
Lassan megtanult uralkodni ezen a szokásán, bár ez gyakran igen nagy erőfeszítésébe került.
Fejlődése szépen lassan, egyenletesen megindult. Ez egy hosszú olyamat volt, és nem zárult le a mai napig.
Gábor jelenleg nyolcadikos tanuló, a kapcsolatunk nem szakadt meg, naponta felkeres, elmondja az aktuális problémáit, sikereit, gyakran tanácsot kér tőlem.
Úgy gondolom, hogy a közös munka meghozta a gyümölcsét és fejlődése sikeres.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése